Gondolatok a hagyományos építészetről

Kevés nép olyan nép van a világon, melyet annyi szenvedés és pusztítás ért, mi a magyar.

S kevés nép mondhatja el magáról azt, hogy annyi vihar után megmaradt építészeti örökségét, hagyományát meg tudta menteni és fel tudta ébreszteni, mint a magyar. Városaink közül is csak kevés őrizhette meg évszázados arcát, falvaink, a nép építészet emlékei még inkább ki voltak téve a pusztulásnak. És mégis megmaradt sok ezer olyan épületünk, mely megmutatja számunkra a régi korokban élők értelmét, találékonyságát, és végül, de nem utolsósorban létezni akarását.

Mert a régi kor emberei – és itt főleg a hajlékát önmaga megalkotó ősökre gondolok- ismerték és alkalmazták azt a több évezredes építési fortélyokat, melyekkel jól használható, többnyire egészséges és főleg a környezetet, a természetet kis mértékben károsító épületeket tudtak megalkotni és használni. Természetesen voltak – és mindig lesznek is – olyan házak, lakások, melyek nem felelnek meg e kritériumoknak: de a régi kor emberei ösztönösen sokkal jobban figyeltek e tényezőkre, mint a ma építtetői, építői.

A mai kor emberei ezeket a tradíciókat elfelejtették. Ebben hibás a társadalom is, de maguk az egyes emberek is. Hiszen a modern anyagok használata, alkalmazása, azok a jogszabályok, melyek ez anyagok felhasználásra „szabtak” kénytelen –kelletlen rászorították az embereket a felejtésre.

Legelrettentőbb példája ennek a jelenlegi hazai szabályozás, mely nem teszi lehetővé bontott, vagy helyben gyártott építési anyagok felhasználását. Csak az újonnan készített, gyárban előállított építési anyagok engedélyezettek, legyenek azok bármilyen károsító hatással, vagy legyenek például igen nagy energiafelhasználással előállítottak.

A mai építtető – hacsak nem akar végeláthatatlan jogi csűrés-csavarásba bonyolódni – kénytelen elfogadni ezt az állapotot: legyint, és felkeresi az első építőanyag-telepet, építőanyag-gyártót, és ott megrendeli azt az építési anyagot, mely számára ezek után a legelérhetőbb, legkönnyebben megkapható.

Legalább ilyen nehézkes a szükséges engedélyek beszerzése, a környezetkímélő technológiák megvalósítása. Azon túl, hogy a hazánkban nem igazán ismertek a környezetkímélő építészet, lakásüzemeltetés költségvetési támogatásai, egyes berendezések, szerkezetek beépítése, telepítése szinte ághághatatlan jogi akadályokba ütközik.

A jogi és eszközbeszerzési nehézségeken túl van egy másik körülmény is, mely megnehezíti ezen építési elvek alkalmazását: napjainkban egyre kevesebb azon szakemberek száma, aki képes és hajlandó a természetközeli technológiák és anyagok alkalmazására.

Pedig hazánkban nem ismeretlen a hagyományos ökoépítészet fogalma. A helyi kultúrához, építészeti – vagy inkább építési – hagyományokhoz több tájegységünkön is szorosan hozzákapcsolódott a természetközeliség. Gondoljunk csak a felsőtiszavidéki parasztházak falazatainak szerkezetére, vagy a közép- és dél-alföldi épületek nádfedésére: ezek mind-mind a célszerűség, az olcsóság ugyanakkor a – tudatalatti – környezetóvás példaképei lehetnek.

De épp így példaként felhozható a régi épületek elbontása után a fő szerkezeti anyagok (gerendák, szarufák, ablakok újrahasznosítása is. A magyar táj falvaiban egy-egy elbontott ház még évtizedekig tovább élt részeiben más épületek megépítésekor, egy-egy mestergerenda akár 120-150 évet is ellátta funkcióját újra és újra beépítve.

Mint említettem, hazánk igen előkelő helyet foglal el a hagyományos építészeti örökség megóvásában, kutatásában és bemutatásában. A több évtizedes tudományos munka eredményeként számos szabadtéri néprajzi múzeum, falusi tájházak, helytörténeti gyűjtemények százai őrzik, óvják és éltetik tovább a régi építőmesterek, a falusi ezermesterek tudását, értelmét.

Több olyan anyagot is használt a régi kor embere, melyet napjainkban természetközelisége miatt felhasználhatunk.

Ezek közül az építőanyagok közül a legfontosabb a föld maga: a vályogházak, az egyszerű agyag téglákból épített falak százezrei biztosítanak napjainkban is fedelet hazánk lakosságának jelentős részének. A legutóbbi statisztikai felmérés szerint hazánkban több mint 700 ezer azon lakóházak száma, melyek vályogból, földből épültek. A hatvanas-hetvenes években túlnyomó többségben még hagyományos égetett agyagárukból (kisméretű tégla, B30-as blokk) épült, csak mintegy 10-15 éve kezdenek elterjedni a könnyűszerkezetes épületek hazánkban. Igaz, azóta ezek tízezrei is felépültek már.

De mi is ez az építőanyag, mely hagyományosnak mondható?

A föld az emberiség legrégebbi építőanyaga helyesebben földből való – építkezésnek több évezredes hagyománya van. Ám mai napig két fő típusát különböztetjük meg – ezeken belül aztán a kulturális hagyományoknak, a lehetőségeknek, a műszaki fejlettségnek megfelelően mindenféle alváltozatai akadnak.

A két változat: a nálunk főleg „vályogtégla” szerkezetnek nevezett módszer, amikor is az anyagból valamilyen gyártóhelyen (ez lehet maga az építési telek is, vagy pl. az adott községben a „faluszéle”) tégla formájú tömböket készítenek. Ezeket szilárdítják (napon szárítják stb.), majd mintha a rendes téglából épített szerkezetet készítenének, használják fel.

Előnye, hogy végtelenül flexibilis, azaz bármilyen alakzatot, méretet ki lehet hozni belőle. Lehet más anyagokkal vegyes falazatot építeni, ez pl. az állattartásnál volt fontos (istállók, tyúkólak stb.).

A másik fő módszer a helyszínen összeállított falazat, melyet különféle „zsaluzat”, „váz”, stb. köré illetve bele építenek. Fő jellemzője, hogy szilárdulás után azonnal kész szerkezetet ad, és mérete általában vastagabb a „vályogtéglából” építettnél. Ezt a műszaki fejlődés kezdetén egyszerűbb volt csinálni, aztán ennek is kifejlődtek egyre bonyolultabb, egyre összetettebb módozatai. Előnye – vagy néha hátránya – hogy az építési anyagot közvetlenül az építés helyéről lehet beszerezni.

Ez utóbbi módszeren belül legalább 8-10 félét lehetne, nem egyszer a különböző elnevezés ugyanazt a módszer takarja, csak éppen az adott tájegységben másként hívják. Pl. vertfal, paticsfal, fecskefal (ez a fecske fészekrakására utal), stb.

De a föld az alapanyag a máig legfontosabb építőanyagnak, a téglának is. A magas hőfokon kiégetett agyagból készült szabályos alakú építőtesteket már több ezer éve használja az emberiség. Az előbb bemutatott vályoggal földfallal szemben lényegesen teherbíróbb és időtállóbb. Megfelelő vastagságban jól véd a hidegtől, kellően szilárd ahhoz, hogy akár több szintes épületek is készülhessenek belőle. Igen flexibilis építőanyag, azaz könnyen én gyorsan építhető belelő bármilyen alakzat, épületforma. Méreténél és súlyánál fogva akár egy ember is képes mozgatni, beépíteni, ezért a vele való munka nem okoz különösebb szerevezési gondot.

Különféle teherbírású és épületfizikai tulajdonságú változatai több ezer éve a legváltozatosabb tulajdonságú és célú épületek megalkotását teszi lehetővé.

Másik régi és fontos építési anyagunk a fa.

Hazánkban egészen a XVIII. század elejéig a fő építési anyagnak a fa számított a köznép körében. Pedig már a középkorban is, de főleg a török dúlás ideje után igen szűkös volt a hazai erdőállomány épületfában. Az erdők vagy közösségi tulajdonban voltak – ez volt a ritkább – vagy magántulajdonban. A magántulajdonba beleszámított a királyi birtok ugyanúgy, mint a birtokosi, uradalmi erdő.

A földbirtokos köteles volt a tulajdonában levő erőből épületfa céljára adni anyagot a birtokán élőknek – csakhogy… az igazán megfelelő fát a saját céljaira illetve eladásra tartogatta.

Ezért igen nagy támogatást kapott Mária Terézia azon rendelete, melyben kötelezővé tette a földfalú házak építését. Ezt az akkor gyakori tűzvészek megelőzésével indokolták, de bizony az erdővel, és ezáltal igen nagy favagyonnal rendelkező tulajdonosaknak is támogatták a szabályozást. A rendeletet még sokáig nem tartották be, ezt bizonyítja több – főleg felvidéki – város újabb és újabb ilyen irányú határozata.

A faanyagot a birtokosok az intézőkön, számvevőkön keresztül adták ki, de szigorúan meghatározták, egy – egy házhoz miből mennyit lehet kiadni. A jó minőségű, hosszú, nagy keresztmetszetű tölgyfagerendákat nagyon ritkán építhette be a köznép, ezeket vagy eladták, vagy a birtokos a saját építkezéséhez használta. Ne feledjük, ebben a korban épülnek azoknak a kastélyoknak, kúriáknak a százai, melyek még a mai nap is állnak (és nem csak a mai Magyarország, hanem a történelmi Magyarország területén).

A saját célra nem használt faanyagot adták ki a köznépnek, a kisbirtokosoknak. De meg volt határozva, hogy tölgyfát csak gerendának lehet kiadni, minden mást (tetőszerkezet, épületasztalos szerkezetek) csak fenyőből, vagy még gyengébb faanyagból készülhetnek.

Részben ennek tudható be az, hogy Magyarországon nem terjedt, nem terjedhetett el az – általam annyira kedvelt – „fachwerk” technikájú építészet. Pedig abban a korban ezerszámra telepítették be a hazánkba a németeket (szászokat, svábokat), akik logikusan magukkal hozták az otthoni építési technológiájukat, de nem tudták a megfelelő anyagot megszerezni hozzá.

Így egy-két (a XIX. században még létezett, feljegyzett) fachwerk ház kivételével nem ismert hazánkban ez az építési stílus.

Illetve egy továbbfejlesztett változata igen, erről a nemrég megjelent „hagyományos falak” című könyvben olvashatunk¹. Ez a favázas tapasztott ház.

A szentendrei szabadtéri néprajzi múzeumban meg lehet figyelni most építés közben is ezeket a favázas házakat. Csakhogy ezek faváza akkor, amikor már készen van, nem látszik. Miért?

Mert a magyar hagyomány szégyellni valónak gondolta a látszó favázat, és inkább eltakarta. Valóban nem is lehet látni, és aki nem mélyebb jobban bele, nem is veszi észre, hogy például a skanzen felső-tiszavidéki házainak jelentős része ilyen favázas épületek. Sőt a csarodai templom helyreállított épülete is.

De visszatérve a faanyagra: valószínű, hogy hazánkban az is a favázak eltakarására késztette az építtetőket, hogy nem voltak olyan szép szál, mutatós faoszlopok, fagerendák nagy mennyiségben, mint némethonban. Azaz nem volt rá mód, hogy válogassanak, hanem abból kellett építeni, amit kaptak.

Komoly gondot okozott a faanyag kitermelése, és szállítása. Vannak feljegyzések a XIX. század közepéről, hogy pl. a pápai Esterházy birtok építkezéseihez való faanyag szállításához külön utakat, hidakat kellett építeni, mert az akkori utak (inkább csapások) nem voltak ilyen célra használhatók. Még ekkor is megesett, hogy leszakadt egy híd egy jobban megrakott fás szekér alatt, a több tucatnyi tölgyfa szál odaveszett.

A fentieket figyelembe véve könnyen belátható, hogy – akárcsak eleink – mi magunk is a régi, jól bevált, hagyományos építési technológiák alkalmazásával sokat tehetünk környezetünk, a minket körülvevő bioszféra megőrzéséért.

Mednyánszky Miklós