Az építész tervező és a tervezés értelmes határai
Az építész tervező a jelen világunkban egyre nehezebb helyzete kerül. Az egyik oldalon egyre inkább eluralkodik a társadalmunkon az egoizmus, a hedonista magamutogatás, a fogyasztói társadalom által diktált teljesen fölösleges dolgok utáni vágyódás, amely mind megnehezíti a racionális tervek létrejöttét, esetleg az emberi lélek számára kedves dolgok beemelését. A mai ember számára a méret mindenek felett áll, legyen szó autóról, vagy házról. Inkább fizetünk még plusz négyzetméterekért, nagyobb méretű autóért, mint hogy beérjük egy kisebb, de minőségi megoldással. Úgy tűnik, hogy a mennyiség elsöprő győzelmet aratott a minőség fölött. Vagyunk viszont néhányan akik igyekszünk ezt árnyalni és alternatív megoldásokat nyújtani ezzel szemben. Még igencsak kevesen vagyunk és az olló egyre jobban nyílik.
Úgy tűnik, mint ha a a világ zajlása azon dolgozna, hogy minél gyorsabban levetkőzzük az értelmetlen szokásainkat. Mint gyakorló építész tervező, nem tudok szó nélkül elmenni az olyanok mellett, mint a Norman Foster irodája által az utóbbi években tervezett felhőkarcolók, ami Londonban még csak egy szimbolikus pénisz volt, de Budapest már egy minden elemében és részében sokkal jobban kidolgozott, kevésbé jelképes verziót kapott belőle, aminek oldalában egy ideig még a vizelő dolgozókat is látni lehetett. Ez lényegében jelen korunk erős lenyomata az ember és az építészet viszonyát tekintve. Hol van ebben az ember – leszámítva, az egyértelműen látható vizelőket? Hol szolgálja ez az embert? Vagy egyszerűen a Létezés a megalomániát felhasználva már csak egyszerűen belehelyezi őket egy gigantikus péniszbe, hogy észre vegyék az élet fricskájaként és végre magukhoz térjenek a hipnózisból? Ily módon gondolkodtatja el őket, hogy az élet esetleg többről is szól mint egy falloszban létezni? Amikor az ember egyre nagyobbat és még annál is nagyobbat akar, akkor sokszor nem veszi észre, hogy egyáltalán mi az amiből még nagyobbat akar, ami aztán rabságban is tartja. Ha az ego nagyobbra nő mint az ember anyagi lehetőségei az engednék, akkor ma már készséggel kiegészíti azt a hitel, de annak egy nehezebb időszakban keményen meg kell fizetni az árát. Az ego pedig görcsösen ragaszkodik az egyébként teljesen fölösleges dolgokhoz, ami a vágy révén azzal az ígérettel kecsegtet, hogy majd jobbá teszi az életet, de mikor megvalósul, kiderül, hogy nem. Ez az a csapda, amiből csak úgy lehet kikerülni, ha az alázatot és leginkább a szerénységet gyakorlod.
Minden olyan építész tervező, akiktől a szakmát lehetőségem volt megtanulni, kizárólag emberi léptékű épületeket tervezett és egyre inkább tisztelem és becsülöm őket ezért. Valahol én is itt húztam meg a határt, bár időnként majdnem elcsábultam, de mindig visszafordított az élet a helyes irányba, amit aztán sosem bántam meg. Az emberi léptéket nem feltétlenül a méret határolja be, sokkal inkább az, hogy az adott épület szolgálja, emeli-e a használóját és annak a minőségét, vagy ellenkező esetben rabságba taszítja őt. Ez a fentiekkel komoly összefüggésben van. Egy aránylag költséges épület is az értelmes határokon belül tud maradni, ha sok embert szolgál egyszerre és közben képes emelni a tudatszintjüket, rezonanciájukat, mint azt egy jól sikerült művészeti alkotás is teszi. Ha viszont már magyarázni kell, hogy az miért jó, mert nem magától értetődő, akkor az nem jó. Legjobban a kicsi – legfeljebb óvodás korú – gyerekek tudják megmutatni, hogy mi a jó és mi nem, mert ők még ösztönösen ahhoz vonzódnak, ami emeli őket és náluk még kevésbé dominál az ego. Egy magamfajta építész tervező, így nem tehet mást mint marad az életet és benne az embert támogató építészetnél, még ha az napjainkban nem is annyira népszerű és nem kecsegtet a sztárság intézményével, cserébe viszont önazonossággal és ennek megfelelően mindenféle kényszerek nélküli kiegyensúlyozott, boldog szakmai élettel. Ez az, amit sem az uniformizálás, tömeggyártás, sem a mesterséges intelligencia nem fog még egy tudni jó ideig nyújtani.