Az építészeti tervezés mint spirituális gyakorlat
Ez a bejegyzés most kivételesen az építészeti tervezés személyes oldaláról szól. Elsősorban arról, hogy hogyan élem meg ezeket a folyamatokat és hogyan járultak hozzá a személyiségem fejlődéséhez. Senki ne lepődjön meg, ha esetleg párhuzamokat vél felfedezni spirituális utakkal, mivel az ottani gyakorlatok és azok eredményeként kifejlesztett készségek sok esetben nagyon hasonlóak ahhoz, amik az építészeti tervezés műveléséhez egyébként szükségesek. Ezek leginkább a pályám elején segítettek sokat, amikor még nem volt túl sok tapasztalatom abban, hogy sokféle emberrel hogyan tudok együttműködni.
Fiatal építészként – mint mindenki mást is – igencsak hajtott a bizonyítási vágy, így mindenáron meg akartam mutatni a világnak, hogy mit tudok, függetlenül attól, hogy a másik oldal (építtető) mennyire volt rá nyitott. Ennek általában sok-sok tervmódosítás lett az eredménye, mígnem megszületett bennem a felismerés, hogy ha kimondottan azt mutatom és csinálom meg, amit a megbízó kér, és nem próbálom meg lebeszélni a nem szerencsés dolgokról, akkor a legtöbb esetben önként és hamarabb belátja, hogy jobb, amit javasoltam. Tanulság: nem kell ellenállni. Időnként viszont az is előfordult, hogy pont a megbízóim segítségével sikerült túllépnem a saját korlátaimon, pont ezt a hozzáállást alkalmazva, tehát én voltam az, aki tanult. Ez a módszer ráadásul rengeteg fölösleges plusz munkától kímélt meg. Ez különösen igaz volt némely szakhatóság esetében, ahol látszólag – és valószínűleg nem csak látszólag – teljesen értelmetlen dolgokat kértek. Igen, ilyen helyeken nagyon sok pozitív példa mellett előfordul néhány olyan ember is, aki nagyon bizonyítani akarja saját „fontosságát”, vagy szimplán csak nagyon félti a székét, amiben ül. Régebben szokásom volt harcolni velük, de ma már inkább engedünk nekik, mivel olyan világot élünk, ahol úgyis az övék az utolsó szó és senkinek nem hiányzik, hogy megakasszák a teljes folyamatot. Ehhez viszont meg kellett tanulnom idejekorán felismerni őket. Ez is egy fejlődési folyamat volt.
Az építészeti tervezés folyamata tehát egyfelől kiválóan alkalmas az elengedés és az ellen nem állás gyakorlására nemcsak az építész, hanem a megrendelői oldalon is. Utóbbinál pedig egy rendkívül hatékony gyakorlat arra nézve, hogy elengedje az értelmetlen, fölösleges, ego által diktált „vágyakat”. Ez különösen az utóbbi évekre igaz, amikor a jövedelmekhez képest igencsak megugrottak az építési költségek. Ha azt látom, hogy valaki a lehetőségeihez képest olyan dolgokat szeretne, ami abszolút nem fél bele az épület költségvetésébe, akkor meg szoktam mondani neki a hozzávetőleges árát. Ilyenkor ez egy hidegzuhanyként elég józanítóan tud hatni, főleg olyan esetben, amikor egyébként is ki van centizve a költségvetés. Vannak persze olyan esetek is, amikor nem segít ez a módszer, mert hiábavaló a figyelmeztetés, mivel „evés közben jön meg az étvágy”. Régebben amikor ilyet tapasztaltam, szinte a veszekedésig elmentem a figyelmeztetésekkel, de ma már azt sem csinálom, mert rájöttem, hogy fölösleges. Megteszem, hogy többször szólok, de ha süket fülekre talál a mondandóm, akkor általában akkor jön a sokk, amikor megkapják az első kivitelezési ajánlatokat, akár tőlünk, akár mástól. Jobb esetben ilyenkor újra kell terveznünk az épületet, rosszabb esetben kap valakitől egy „olcsó” ajánlatot, aztán nem készül el a ház. Nagyon fájdalmas volt a beismerés, hogy valakit nem lehet megmenteni saját magától. Szerencsére az utóbbi időben ez egyre kevésbé jellemző. Ez gondolom abból fakad, hogy az építkezés drágulásával együtt, sajnos egyre kevesebb ember engedheti meg magának hogy új házat építsen, akik viszont igen, azoknak sokkal inkább keresztül kellett menniük bizonyos fejlődési folyamatokon.
Ennek a szakmának van viszont egy olyan oldala is, hogy nagyon sokféle embert ismerünk meg. Az építészeti tervezés során – főleg családi házak tervezésénél, de máshol is – eléggé belelátunk más emberek életébe, így megtapasztalva és látva azt, hogy hányféle emberi szokás, értékrend működik párhuzamosan ugyanazon helyen. A tervezési folyamat során bele is kell élnünk magunkat a helyzetükbe, és úgy végiggondolni, hogy nekik mi lenne a legjobb. Talán ez az egyik legnagyobb ajándéka ennek a szakmának. Úgy tapasztalhatunk meg nagyon különböző életeket, élethelyzeteket, relatív rövid idő alatt egy életszakaszon belül, hogy nem nekünk kell azt közvetlenül átélni. Ez hatalmas fejlődési lehetőséget jelent, ami keveseknek adatik meg.